Tegyük most félre a traumaköltészet fogalmát. Bár a kategória nagyon alapvetőnek mutatkozik az értelmezéshez, félő, hogy épp ezért leegyszerűsítené az interpretációt. Persze meg lehet jegyezni, hogy Horváth Florencia könyve szépen, alázatosan és érzékletesen mesél el egy történetet az anya elvesztéséről, a traumatikus élmény fokozatos feldolgozásáról, az írás terápiás jellegéről, valamint a kimondás nehézségeiről, ám ekkor még mindig nem esett szó konkrét irodalomi szempontokról. Meglátásaim szerint a Hiátus nem a traumaköltészet receptszerű kidolgozásán, hanem a műfaj problematikájának kicselezésén dolgozik. Célja nem a traumatikus élmény rögzítése vagy épp eliminálása, hanem annak túlírása. A Hiátus olyan, mint egy kitartóan ismételgetett mantra, aminek alapszövege bár egyértelmű és didaktikus, a permanens hangoztatás következtében az alapszöveg szavai hirtelen összecsúsznak, egészen újszerű jelentésrétegekkel feltöltve azt. A könyv címében hasonló dolog történik: a hiátus szó öntükröző fogalom, utal a hiátuskitöltő nyelvi elemekre, miközben önmagában is elhelyez egy hiátuskitöltő fonémát. Amikor leírjuk a szót, a fonéma hiányzik, amikor kimondjuk, ott van. Olyan hiány ez, amit nem tudunk hiányként artikulálni. Ez a paradox összetettség az, ami Horváth Florencia könyvének középpontjában áll, és amit már a nyitóvers első sorai is visszhangoznak: „Anyám a víz alján fekszik, lebeg a szíve. Nem látom magamat / a tükörben, ha rá gondolok, nem látom őt magamban. Hiába áll / az ember két félből, nem lehet egyik sem” (Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok).

Nem véletlen, hogy a víz a könyv leggyakoribb motívuma. A permanens ismételgetésben a nyelv is folyékony formát ölt többszörösen összetett, „parttalan mondataival” (Átfordul majd), gyakori halmozásaival és állandó, merészen önkényes soráthajlásaival: „Versem / kiabálás, sosem hallott mondat, versem üresjárat, megkönnyebbülés, / versem hiátus, a csípő lökése közötti feljajdulás, versem / hajtű” (Felpróbált verseim). A költészet itt nem egy rögzített, statikus állapot, hanem folytonos burjánzás: a vers kitölt minden rendelkezésre álló helyet, és felold magában minden, az adott témából következő motívumot. Ez a líranyelv zabolátlan terjedésében a legerősebb, épp ezért a könyv legjobb versei azok, melyek képesek kiterjeszteni a lírai alany magánmitológiáját, és egyetemeseb perspektívákat nyitnak meg. Ilyen például a Sorköz „az eleve magukra hagyottakról”, akiknek szeméből „nem só folyik (...) hanem cukor”, az Altamira azokról, akik „nem a barlangrajzokban, hanem a falak repedéseiben” gyönyörködnek, vagy épp az Idénymunka, amiben hangokká lesznek „a papír vonásai”. A Hiátus önismétlő könyv. Ezt nem is próbálja tagadni, helyette inkább igyekszik poétikai eszközként tekinteni az önismétlésre. Olyan eszközként, ami a hiányt „mondatokból font köldökzsinórrá” (Retúr), az anya nyelvét pedig anyanyelvvé kovácsolja.

Maros Márk a Hiátus mellett Kustos Júlia Tehetetlen bálványok, Mezei Gábor Az állomány felszámolása és Dankuly Csaba Próbaélet című kötetéről írt még kritikájában.

Online elérhető az Élet és Irodalom oldalán.