Horváth Florencia neve nem ismeretlen a kortárs magyar irodalmi palettán. Visszatérő szerzője sok rangos online és nyomtatott folyóiratnak. Költői hangja egyedi, vérfrissítően hat. Első, Hiátus című kötetének több versével is találkozhatott már a közönség jóval annak hivatalos, áprilisi megjelenése előtt, ugyanis a költő Karádi Gergővel, a Sorbonne Sexual énekes-dalszerzőjével közösen, 2023-tól kezdve töretlen sikerrel viszi színpadra a szövegekből készült, Valójában senki című zenés előadásukat.

„Felnöveszt magából, aztán egyszer csak eltűnik, de az öl biztonsága rendre feldereng.” - az Áfra János által írt fülszöveg azonnal rátapint a mű lényegi egészére, amely az édesanya elvesztése köré épül – a hiány, az emlékezés és a lírai én önreprezentációja vezet végig a szövegeken, de a Hiátus közel sem csak a traumafeldolgozást helyezi középpontba, a kötet tudatosan strukturált, tematikus egészként született meg. Nem harsány, nem próbál „fontos” lenni – épp ellenkezőleg: visszavonul, hagyja, hogy a szünetek, a kimondatlanság, a szétcsúszó gondolatok tartsák össze. Olyan, mint amikor valami épp elillanni készül, mégis megpróbáljuk megnevezni.

Gerincét három ciklus alkotja, amelyek a kötet egy-egy versének címét viselik. A Fehér sziklák a gyermekkori emlékek forrása, a tapasztalás lelőhelye. Egy nyolcéves kislány realizációjának kezdete, egy gyászfolyamat első lépcsője („a közös sírban is elválaszt / a koporsók fala, így nem hallani a fogvacogást. Pedig én szó vagyok.” [Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok]). A természeti jelenségek, visszatérő emlékképek egy halvány, épphogy látható alakká öltöztetik az anyát, aki felé szüntelenül árad a szó („Látod, anyám, akkora erővel ragaszkodom a bizonytalanhoz, mint / egykor hozzád. Tolna el magától, de futok utána, rendületlenül.” [Nyitott szemek]).

A családtagok általi magára hagyatottság erős határvonalakat húz („Talált kutyát könnyebb szeretni, mondta nagyanyám, és bezárkózott. / Évekkel később ismertem meg a csontvázat, az elolvadt polcokat,” [Hagyaték]). Az anya elvesztésével szinte párhuzamba állítva jelenik meg az apa karaktere is, aki szépen lassan szintén eltűnik („De már nem jutott eszébe, ami évekkel korábban, nem / mondta, gyere, megyünk a Jézuskához, nem vitt oda a hálószobája / falán függő képhez, nem láttam a fehér sziklákon ülni az imádkozó / reménytelent.” [Fehér sziklák]). Az édesanya hiánya által keletkezet lyukak befoltozására tett kísérletek falakba ütköznek, a tragédia beárnyékolja a felnövést, és semmi nem lesz olyan, mint régen („Nyugtalan voltam, nem tudtak elringatni, biztonságban tudni / magam, /bújni akartam, ismerni nyugalmát a menedéknek.” [Fehér sziklák]).

A kötet második ciklusában, a Zuhanó légtornászban a versbeszélő tovább lépked felfelé a gyász feldolgozásának lépcsőin, azonban itt már megjelenik az énkép és az otthon definiálásának fontossága. Az önmeghatározás egyik fő szála a ciklus nyitóversében, a Terék Annának ajánlott Sorközben üti fel a fejét: „Vagyunk mi, egy páran, az eleve magukra hagyottak, az eleve hiába / küzdők, akik, ha megszólalnak, kisiklik a rend, és új irányba állítja magát. / Akik megváltoztatják a teret, pedig nem akarják”. A történtek elfogadásának kezdete bontakozik ki a ciklus verseiben.

Teret kap a valahova tartozás, az anyához fűződő viszony több, mélyebb rétege, formálódása és az elfogadás kérdésköre is: „Mégis arra vágyom, hogy rám feküdjenek, és lenyomjanak a földre, / akkor legalább tartoznék valahová, tapadnék valamihez. Mint mindenki / más, első szeretnék lenni, de a futást megnehezíti, kettőnket viszem.” [Többet ennél]. A víz fontos motívum a versekben, az első ciklushoz hasonlóan itt is megjelenik, a mozgás, az előrehaladás és az anyai emlékek összekapcsolójává is válik.

Ebben a szakaszban, az Össze a labirintus című versben üti fel a fejét egy erős kézbe vett kijelentés, ami túlmutat az anyahiány feldolgozásának folyamatán, és az anya személye mellé, szinte azonos magasságba emeli a verset és a versírást: „Éjszakáikat, hétvégéiket, / üres délutánjaikat irigylem, de minden reggel / kinevetem őket, / én ugyanis tudom, mi a vers.” Ezt követően pedig megtörténik a vers lírai énben történő kibontakozása („reggelente gyerek / vagyok újra kertem fái között, és nem én, csak valami bennem legbelül / dúdol, ilyen ez a versnek nevezett árny, amikor kivirágzik.” [Szövevény]). A harmadik, egyben záróciklus, a Zsinórszakadás eltávolodik a megszokottól, folytatódik az útkeresés, újabb lépcsőket lép a versbeszélő. Ezúttal messzebb távolodik: „Indulnom kell jól megszokott partjaimtól, az úton, ami Ithaka / felé vezet. Ezek a harcosok vették be városom. Nem tudom, / milyen hosszú, nem tudom, célomhoz hány ösvény vihet el, de / megtanultam, hogy választani a leghosszabbat kell.” [Hogy elteljen]. Ebben a versben hozza vissza a költő a vizet mint ismétlődő motívumot, ezúttal magzatvíz formájában.

Helyet kap a sorok között a múlttal történő szembenézés, az anya alakjával interakcióba lépő számvetés („Két évtized mocskában fürdök, és te nem ápolsz, anyám. / Persze belőlem nem az lett, amit vártál, ilyenkor mégis kifordulok.” [Annak, aki mindezt]). A megtett lépések és az előregondolások ciklusa ez, egy tudatos önkép kialakulása, amely tisztában van az őt ért dolgok tényével és személyiségformáló hatásával. „Ami elkezdődött, valószínűleg úgy / marad már, de olyan jó volna azért néha levegőt venni. Te súlyos árnyék / vagy felettem, hiába szeretném, hogy miattad ragyogjon a Nap, nem lehet / tovább nyújtani, más irányba kell menni, sínpárt kell váltani.” [Nehézlégzés]

Nincs boldog végkifejlet, a versek úgy folynak tovább az olvasóban, mint az élet maga. A belső útkeresés nem ér véget a ciklus és a kötet lezárultával, nyitva hagyja az újabb utak felfedezésének, újabb lépcsők megmászásának lehetőségét.

A kötet szövegei formailag a próza és a vers között mozognak, szabadverssé állnak össze. A hosszú sorok szinte húzzák, nyújtják a kifejezhetetlen fájdalom néma kiáltásait. A verseket szerteágazó, rendkívül izgalmas és gazdag motívumok és költői képek kísérik, és az olvasó felé is nyúlnak egyszerre. Ami nincs benne, az fáj igazán. A hiány nem pusztán témája ezeknek a verseknek, hanem működési elve is. A sorok között nem csupán levegő van – ott húzódik minden, amit nem lehetett kimondani. A távolság, amit tart, nem elutasítás, hanem védekezés. Szólni próbál – de nem biztos, hogy még tud. Vagy akar. Vagy hogy akad olyan, aki meghallgatná.

Horváth Florencia Hiátusa mindemellett bevon, leültet, mesél. A költő jól pozícionálja magát, pontos helye van a szövegekben, ahonnan kialakíthatja a viszonyrendszereket és továbbfűzheti mondavalóját. Magabiztosan tartja kézben fájdalmát és a feldolgozási folyamat rétegeit, amelyeket az olvasó elé tár. Nem tudunk nem figyelni rá. A cél mindazonáltal a távolságteremtés, a legfelső lépcsőfok, a gyászfolyamat lezárása. A szerző az anyahiány tapasztalatát fordítja át költői nyelvre, miközben a trauma feldolgozásának állomásait tudatosan szerkesztett versciklusokban mutatja fel. A hosszú sorok, a sűrű képek és a szabadvers forma egyszerre adják meg a gyász elnyújtott, szinte levegőtlen tempóját, és nyitják meg a teret a kimondhatatlan érzések számára. A líraién folyamatosan a nyelv határait feszegeti, keresve, hogy a hiány hogyan tehető tapinthatóvá a versen belül.

A Hiátus legnagyobb erőssége az egységes koncepció, a gondosan felépített motívumrendszer és a személyes hang bátorsága. Nemcsak egy gyásznapló, hanem egy, a magyar kortárs líra nyelvén megszólaló, konzekvensen végig gondolt mű, amely képes a személyes veszteséget a kollektív tapasztalat felé nyitni. Ez a kötet nem a gyors katarzisra épít, hanem a fokozatos elmélyülésre. Az olvasótól türelmet és figyelmet kér, cserébe pedig következetesen végigvitt költői ívet ad, amelyben a hiány nem pusztán fájdalomként, hanem formateremtő erőként is jelen van.

Online elérhető az Apokrif folyóirat archívumában.