A kritika az Élet és Irodalom felületén itt érhető el.

Mit lehet kezdeni egy olyan témával, ami végigkíséri nemcsak az irodalom, de a művészet teljes történetét? Mit lehet kezdeni vele akkor, ha ez a téma az életet meghatározó kérdés maga, az „én” része, valami, ami nélkül nem kel fel a nap, és nem nyugszik le? Mit lehet kezdeni egy anya halálával és hiányával? S ha eljutunk a mondatig, „vers lett belőled, anyám”, hogyan lett meg a nyelve, s milyen az, amiről biztosan tudjuk, soha nem lett volna szabad megszületnie.

Horváth Florencia első kötetét tartom a kezemben. A Hiátus egyszerre építkezik abból a távolságból, mely az anya elvesztése és a versek születése, jelene között időben létrejön, s paradox módon abból, hogy e távolság nem ösztökél semmi másra, mint a közelebb kerülésre, a folya­matos keresésre, annak belátására, hogy az anya ebben a költészetben és ebben az életben a hiány örök metaforája. Lehet-e ebben elfogadás annak a felvetésével, hogy „Mennyi­re buta az az Isten, aki mindezt hagyta. / Hogy az egyetlen ember a földön, aki úgy emelt fel, / ne kívánkozzak vissza a mélybe, többé ne legyen képes / megtartani”? A Hiátusban egyszerre mozgunk előre és vissza, ám ez utóbbi nem visszalépést, nem elölről kezdést jelent, hanem annak a felfejtését, hogyan alakult egy nyolcéves kislány élete a versbeszélő jelenének nézőpontjából. A Hiátus témája ugyan – nagy általánosságban – a gyász, de annak nemcsak minden komplexitásával és legfőképpen nem a kizárólagos feldolgozás megcélzásával, hanem az önértés, az élet ezzel együtt levő formálásának igényével. Ráadásul nemcsak a halál története a Hiátus, hanem olyan villanások megidézése is, amelyek egy kislánynak (majd az egyre érettebb nőnek) az anyja betegségével való együttélését és az utána lévő küzdelmét is tematizálják. A halál végpontszerűség helyett tehát sokkal inkább cezúra. Azzal együtt, hogy milyen mélyen tudnak érinteni e versek, pontosak és reflektáltak. Éppen ettől válnak erősekké, s ez eredményezi a kötet egységesen magas színvonalát is. Azért sem elhanyagolható szempont ez, mert a fent megidézett „vers lett belőled, anyám” megszólításban nemcsak az anya adja e költészet ars poeticájának lényegét, de a versnek a versbeszélő általi definíciója is. „Irigylem a korán kelőket, / a napirendben mozgókat, az esti pihenőket, azokat, / akik nyakán nincsen láthatatlan égi fonál, azokat, akik / körül nem zárul össze a labirintus. (…) Éjszakáikat, hétvégéiket, / üres délutánjaikat irigylem, de minden reggel / kinevetem őket, én ugyanis tudom, mi a vers.” Ennek értelmében tehát a vers a legfontosabb, legmagasabb rendű dolog, az ahhoz való hozzáférés, sőt, a versírás képessége pedig nem lehet más, mint a legfontosabb képességek egyike, ha nem a legfontosabb. Így tehát az, hogy az anya verssé válik, a legerősebb minőség, s ezzel együtt ennek a kötetnek az egésze a kézzelfogható hiánymetafora, nemcsak a legmélyebb és legfontosabb szeretet, de egyben az öröklét, az éppen a halál miatti mulandóság ellenpontozásának alakzata. Ez a kettősség, ez az oda-vissza mozgás válik itt természetessé, hiszen a széttartás, az egymásnak feszülés harmóniája jellemzi ezt a költészetet.

Mindezek az ellentétek csak látszólagosak, hiszen akár egyetlen érzésen belül mennyi minőség fér meg egymás mellett. „Néhány sor rólam, az egyik / lapon beteg vagyok, valami iskolából hazahozott vírus. / Menekülsz előlem, hiába szeretnél mellettem lenni, / nem engedi meg a gyengeség, elvinne. Nem tudhattad, / az az ölelés számodra mindegy, nekem viszont döntő / fontosságú lett volna” – így az Írólapok, mely a kegyetlen önzés mélyén lévő legerősebb, semmi által felül nem írható szeretet tökéletes és felkavaró olvasata. A hiány miatti harag, düh és hibáztatás már elmúlt, ezekben a szövegekben a folyamatosan dolgozó veszteség és fájdalom kövesedik meg, olyanként mutatja fel magát, mellyel csakis együtt élni lehet valahogyan. Ennek a sikeres próbatétele ez a kötet.

A három egymást követő ciklus címeit egy-egy vers adja: a Fehér sziklák kiemelkedik, hiszen szembenéz az anya elvesztése következtében az apa elvesztésével is. „De már nem jutott eszébe, ami évekkel korábban, nem / mondta, gyere, megyünk Jézuskához, nem vitt oda a hálószobája / falán függő képhez, nem láttam fehér sziklákon ülni az imádkozó / reménytelent.” A Zuhanó légtornász egy ciklussal később éppen ezzel a verssel áll kapcsolatban, ám nemcsak megidézi a fehér sziklákat, de az otthonkeresés és az otthon definíciójának fontos állomása is egyben. „Már tudom, nem a szülői / házban, nem hegyeim között, de még csak nem is a fővárosban, nem / a víz alatt keresendő, amit otthonnak nevezhetek, ma már tudom / akárhová megyek, magamban hordozom a vágyat, ami meg akarja / találni Ithakát.” Azt az Ithakát, mely nemcsak Odüsszeusz királysága, sőt, nemcsak a hazatérés szimbóluma, de egyben Pénelopé és Télemakhosz otthona is, s mindannak a vívódásnak a helye, melyeken ők maguk is végigmehettek. Ithaka önmagában ellentmondás, a kötet fő tétje is ez: képesek lehetünk-e egy életen belül ezt az ellentmondást, ezt az állandó egymásnak feszülést, a hiány, a jelenlét utáni vágy, s e vágy örök fájdalmának összességét nemcsak elviselni, de éppen ebből építkezni, az élet szerves részévé tenni. A kötet erre egyértelműen igenlő választ ad, nemcsak a puszta léte, a megszületése miatt, hanem a legfontosabb, már idézett tételmondat miatt is: „vers lett belőled, anyám”. Innen megyünk tovább a harmadik, utolsó ciklus címadó verséig, a Zsinórszakadásig, a „Te és én végleg idegenként folytatjuk / tovább, örökké távolodunk” igazságáig. A zsinór nemcsak a köldökzsinór, amelyik mélyre van ásva, amelyik valahol megcsavarodott, de egyben a sors vagy a végzet fonala is, egyszerre tart össze, ám könnyen elvágható, elszakítható. Az apa fehér sziklái után itt már az anya fehér álmai között vagyunk, s egyben annak az anyának az álmai rajzolódnak ki, akinek vágyai egy könyv megírásáról szólnak. Oly sokféle ez a kapocs tehát, mely éppen a hiány által válik sokkal kézzelfoghatóbbá és fontosabbá.

„Törés van a nyelvben” – így a Retúr, „át kell ugrani, hidat építeni / fölé”, mondja a folytatás, holott ez a nyelv nem töredezett, sokkal inkább az egységes narratíva hiányzik, az veszett el egykoron. Ennek a befoltozására ugyanakkor nincs esély, csakis a törés elfogadása, sőt, e törés felmutatása lehet az egyetlen életképes megoldás. A Hiátus abból az időbeli distanciából született, amelyből a múlt rendezhető, amelyből a traumák nem megölik, hanem dekonstruálják az embert. Egyszerre bontják le és építik újjá, nehéz vállalkozás.

A Hiátus versei szabadverssé folyó szólamok, valahol vers és próza határán, a szövegegészben lévő kettősség szép megoldása ez. A fragmentumok, melyekre talán a fent idézett Retúr is utal, a villanásszerű emlékekben keresendők, melyek köré a versek szerveződnek. Ettől lesz kevéssé elcsépelt az út-metafora is, hiszen szinte látjuk magunkat egy alföldi autóúton, amikor a fák mögül másodpercenként villan felénk a fény. Hosszú ez az út Ithakáig, Odüsszeusznak tíz évébe került, mire hazaért, miközben a nála talán sokkal nagyobb hős asszony várta (?) őt haza. Pénelopé útjáról mindeközben nem szól irodalom, holott megpróbáltatásai sokkal nagyobbak is lehettek. A Hiátus hasonló módon a belső bolyongás története, mely nem kecsegtet semmiféle boldog befejezéssel, az élettel magával ugyanakkor annál inkább. Horváth Florencia első kötete szép és megfontolt, képes verssé sűríteni a szelídség és zabolátlanság kettősét, beszédkényszere nem a puszta dühből és fájdalomból fakad, hanem annak reflektált és önreflexív olvasatából. „Nem / hajt a beérkezés vágya, már csak menni szeretnék, a menetelésben pedig / megnyugodni vágyom. (…) Ez a széthullás (…) világító, fehér papír” – amit a Hiátus képes megtölteni.