Indulnom kell jól megszokott partjaimról.
Az úton, ami Ithaka felé vezet. Ezek a harcosok vették be városom.
Nem tudom, milyen hosszú, nem tudom, célomhoz
hány ösvény vihet el, de megtanultam, hogy választani
a leghosszabbat kell. Hogy legyen minél több nyári hajnalom,
minél több sóhajom és minél tovább cipelt mázsás súlyom
az otthontalanság tudatában.

Ez a történelemből ellesett bolyongás. Minden napja
azt szolgálja, hogy a kiszabott idő valahogy elteljen. Gyászév,
penitencia. Hiszen a bűnösség felismerése maga a szentgyónás.
Engem már mosdattak keresztvízben, én már ittam Krisztus vérét,
de az igazi tisztaságot csak az utolsó kenet adhatja meg.

A lépések felértékelődnek, amikor a vánszorgás győzelemnek
számít. Mégis minden lélegzet megakadályozza a haladást. Ilyenkor
áramlik be a tenger illata. Nem azé, amelyik körbe zárta eddigi szigetem,
valami másik nagy óceán. Képzeletemből valójában rég ismerem.
Mert van, ahova az ember századjára is vendégként megy be,
és van, ahova akkor is hazatér, ha a hely új urainak harmadik
generációja él ott. A szülőföldet megismeri a láb,
akkor is, hogyha nincs róla emlék.

Ahogy az istenek katonákat, úgy én már csak alvilági rémeimet
terelgetem. Megfékezem őket a városfal előtt, könyörgök nekik,
hogy hadd váljunk el. Én leszek uruk, első dolgom pedig szabadon
bocsátani őket, hogy elhagyott romjaimra tisztán érkezzek.
Futásom gyümölcse a rég látott dolgok felfedezésének édes öröme.
Itt van, ami fontos. A föld, a só, a szilvafák. Nincs bennem elidegenedés
a száműzetés napjaitól, az állandót sem szabad biztosra venni. Megérintem
városom földjét, és érzem az évtizedekkel ezelőtt elfolyt magzatvizet.

(Alföld, 2021/10)