Mert aki képes mindkét nemben meglátni a szépet, annak páratlan és
veleszületett ösztöne van, aki képes átlátni azon, ami körülötte zajlik
úgy, ne a dolgok miértjét, hanem azok hogyanját keresse, aki nem
rálátni akar, hanem mögé nézni, az megérdemli a föld dolgai alól,
a hétköznapi rendek közül való feloldozást.

Aki nem barlangrajzokban, hanem a falak repedésében gyönyörködik,
akinek nem a táj, hanem a hegycsúcs, amiről letekint, köti le figyelmét,
aki nem a szavakat, de az egész könyvet, lapjaival, jeleivel, vesszőivel
együtt olvassa, aki nem megismerni akar, hanem öröktől fogva tudni,
annak kijár a nappalok háborúja utáni csend.

Aki annak ellenére, hogy évek óta menedéket keres, önként kínálja
fel saját hajlékát, ha kell, saját testét az arra utazóknak, akiknek
mindezt egyetlen szóval még kérniük sem kell, aki hagyja, hogy
benne vészeljék át az esőt, benne a villámokat, az órákat, amikor
nem jó egyedül, aztán ha felszárad, pihenten távozzanak.

Aki képes saját húsába vágni, és nehéz fátyollal fedni sebeit,
senki számára ne legyenek láthatók, de az első perctől fogva
tudja jól, ezek a fáslik nem gyógyítják, csak eltakarják a hegeket,
ahhoz pedig gyönge a bőr, hogy magától összeforrjon, mégis,
mindezt évekig képes tűrni, annak ennyit engedni kell.

Aki úgy beszél, hogy közben mondani próbál, mégsem akarja fölös
terheit átruházni másra, aki úgy beszél, hogy ne tűnjön föl hallgatása,
mégis napvégi csendjeit, halk mozdulatait várja leginkább, aki úgy
dolgozik, hogy ne maradjon utána mocsok, hiába jár dolga rengeteg
kosszal, és közben ő maga is felismerhetetlenre piszkolódik.

Annak, aki semmit sem kitalációból, szépérzékből vagy unalomból
kíván, gondol vagy cselekszik, akinek türelmetlen kezeit belső erők
mozgatják, aki úgy ír, hogy nem lejegyezni akar, csak tudja, nem
teheti máshogy, aki mindezt magára tudja venni, velem együtt bele
tudja ezekbe a betűkbe helyezni magát, annak most már jöjjön el
a béke és nyugodjon bele, övé a vers.

(Tempevölgy, 2022/3)